Késő őszi szombat éjszaka volt, és a bulinegyedben minden a megszokott tempóban zajlott: a felkapott szórakozóhelyek dugig voltak emberekkel, az utcai lámpák tompa fényében sárgás cigarettafüstbe burkolózó, divatosan öltözött fiatalok beszélgettek, kezükben italt szorongatva. A tompa morajlásból néha egy-egy részeg kiáltás szakadt ki, majd verődött vissza a szűk utcák fölé magasodó, kopott bérházak ablakairól.
A levegőben még halványan ott áramlottak a szombat éjszaka nyers, vibráló energiái, csak néhány fáradt mozdulat, laposodó pillantások, lassabban emelkedő poharak jelezték, hogy az este az utolsó fázisához érkezett. Talán az enyhe időnek is köszönhetően, november végéhez képest elég nagy volt a nyüzsgés, és a magyar szavak közé sűrűn keveredtek külföldi hangok is.
Ebben nem is volt semmi meglepő, hiszen Budapest az elmúlt években a diszkont piálás egyik fellegvárává vált. A városban több mint hárommillió turista fordult meg évente, de elsősorban az úgynevezett “alacsonyabb költőképességű” embereket vonzotta, akiknek jelentős része azzal a szándékkal érkezett, hogy szecesszióval kevert posztszocialista díszletek között részegedjen le a külföldi magazinok top tízes listáiban is sokat méltatott, világszínvonalúan összehányt romkocsmákban. Az Erzsébetváros és Terézváros körúttól befelé eső részét magában foglaló bulinegyed olyan volt, mint egy folytonosan lüktető, kavargó, soha véget nem érő hatalmas fesztivál – mínusz a jó zene.
Én éppen a Kazinczy és a Wesselényi utca sarkán várakoztam két ismerősömmel, akik lélekben még nem álltak rá készen, hogy elengedjék az estét, és ragaszkodtak hozzá, hogy tovább menjek velük az egyik belvárosi szórakozóhelyre. A diszpécser által a telefonba mondott öt perc már régen letelt, de a taxinak még híre-hamva sem volt, így a haverom türelmetlenül újabb cigarettára gyújtott.
Elővettem az öngyújtómat, és közben az utca túloldalán álldogáló három alakot figyeltem, akik mohó gátlástalansággal szólítottak le mindenkit, aki az útjukba került. Bár fojtott szavaikból ilyen távolságból semmit sem lehetett hallani, mégis jól tudtam, mit kérdezgetnek a járókelőktől.
A srácok megtalálták a tökéletes vadászterületet: mögöttünk néhány méterre az egyik újonnan felkapott szórakozóhely, a Tesla Budapest tört ritmusai hasítottak az éjszakába, szemben pedig a turisták szentélye, a Szimpla omladozó homlokzata simult bele az ütött-kopott utcaképbe. Néhány sarokkal lejjebb, a kiskörút irányába a Wesselényi és a Király utca közötti passzázsban elnyúló “partyplázából”, a Gozsduból áramlottak a turisták, akik a józan ítélőképességüket már régen belefojtották az akciós mojitóba és vodka-szódába.
Nem sok kedvem volt kétes ügyletekbe bonyolódni olyan arcokkal, akik nemrég még talán piti lopásokból éltek vagy lányokat futtattak, de a pletyka, hogy
a belvárosban, a rendőrség orra előtt zavartalanul működik egy kiterjedt hálózat, aminek tagjai kokain helyett sütőport adnak el a balek turistáknak,
túlságosan szürreálisnak tűnt ahhoz, hogy ne keltse fel a kíváncsiságomat.
Valójában jóval több volt, mint pletyka, ugyanis a fülest egy olyan újdonsült ismerősömtől kaptam, aki a munkájából adódóan eléggé képben volt, hogy mi folyik éjszaka a belvárosban. Éppen emiatt nem voltam nyugodt, amikor az utolsó találkozásunk alkalmával a szemembe nézett, és a hangjában őszinte aggodalommal azt javasolta, hogy inkább név nélkül jelentessem meg a cikket.
– Mit tudnának csinálni velem? – kérdeztem erre mosolyogva, bár magam sem voltam biztos benne, hogy őt próbálom megnyugtatni, vagy inkább magamat.
Azt sejtettem, hogy ezek az alakok nem teketóriáznak:
amikor szeptember végén két turista visszament reklamálni egy hasonló társasághoz a Mozsár utcában, a vita késelésig fajult.
Legalábbis ezt beszélik, bár a rendőrség K. Rómeó ügyét hivatalosan rablótámadásként kezelte. “Az ügy egyéb részleteire nézve nyilatkozni nem kívánunk.” – jött a sablon válasz a BRFK-tól, amikor rákérdeztem tőlük, hogy mi igaz a sztoriból, de volt egy olyan sejtésem, hogy ha a nyomozás lezárul, a rendőrség akkor sem fog tudni ennél többet mondani. Mégis, ki árulta volna el nekik, mi volt az eredeti indíték? A turisták, akik kokaint akartak venni Budapesten? Vagy Rómeó, aki hamis kokaint adott el nekik? Úgy tűnt, mindkét félnek érdekében állt, hogy ez a részlet inkább rejtve maradjon a hatóságok előtt.
Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, mit tudnának vagy mit nem tudnának csinálni velem ezek a wannabe gengszterek, de abban azért eléggé biztos voltam, hogy nem az a súlyú ügy, ami miatt az ember reggel bombát talál a kocsija alvázára erősítve. Azon kívül elég rendesen el is voltam már ázva, így amikor megérkezett a taxi, hezitálás nélkül elindultam a srácok felé, átlósan átvágva a kereszteződésen.
– Van valamid? – kérdeztem, ahogy a társaság legmagasabb tagja félig elém toppant.
– Mi kéne?
– Egy gramm.
– Gyere. Húszezer – mondta a sütőporbáró, majd elindult az utca belseje felé.
Sétáltunk néhány métert a Kazinczy utcán a Szimpla irányába, majd kisvártatva megálltunk, és a srác matatni kezdett egy utcára nyíló ablak párkányán. Néhány alig látható, gyors mozdulat az utca félhomályában, és az üzlet már végbe is ment. A zsebemben levő húszezres a srác kezében landolt, a helyét pedig egy összehajtogatott, sárga papír foglalta el.
– Ha kettőt vennél, kedvezményt is kaphatnál – szólalt meg viccelődve a mellettem álló, köpcösebb gyerek, aki eddig csendben figyelte az eseményeket. – Csak egy kell, kösz – vetettem oda, és éppen indultam volna, amikor a magasabb srác megállított. – Várj csak, tesó!
Először nem értettem, miért nyomott a kezembe ötezer forintot, így bambán az arcába bámulva vártam a magyarázatot.
– Ennyit adtál. Kell még tizenöt.
– Na ne szórakozz velem – feleltem vigyorogva, és visszaadtam neki a pénzt. Húszezret adtam.
Újra elővette a zsebéből a pénzt, amit állítólag én adtam neki, majd elkezdte megszámolni. – Öt, ennyit adtál.
A helyzetem nem volt túl rózsás: velem szemben három olyan alak, akiktől nem volt idegen a gondolat, hogy csúnyán megkopasszák a balekokat, én pedig egyedül a tök üres utcán, legalább húsz méterre a taxitól.
Kerültem már hasonló helyzetbe, és az egyáltalán nem végződött szépen.
A dolgok kezdtek rosszra fordulni, de végül úgy döntöttem, hogy egyelőre valószínűleg csak méregetnek, vajon vagyok-e elég hülye, hogy lehúzzanak még tizenötezer forinttal. Az utamat mindenesetre nem próbálták elállni a taxi irányába, ezt jó jelnek tekintettem, és mivel a tárgyalások nyilvánvalóan holtpontra jutottak, úgy döntöttem, itt az ideje lelépni; sarkon fordultam, mormogtam valami olyasmit, hogy “ja, persze”, majd szó nélkül elindultam a sarkon várakozó taxi felé, remélve, hogy senki sem ragadja meg hátulról a karomat.
– Na, mi volt? – kérdezte a haverom felhúzott szemöldökkel, mikor bevágódtam mellé a hátsó ülésre.
– Semmi. Vettem egy gramm sütőport – válaszoltam, és berántottam magam mögött a kocsi ajtaját.
Ami azt illeti, másnap piszok elégedett voltam magammal, hogy sikerült ilyen gyorsan pontot tenni az ügy végére: a bizonyíték ott lapult a szekrény felső polcán, semmi más dolgom nem volt, mint elvinni egy laboratóriumba, és megvizsgáltatni. Hamarosan azonban rájöttem, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna: mint kiderült,
Budapesten sokkal könnyebb kábítószernek kinéző anyagot szerezni, mint kideríteni, hogy tényleg kábítószer-e.
A következő napokban sorra hívogattam az Igazságügyi Minisztérium Igazságügyi Szakértői Névjegyzékéből a vegyészmérnököket, akik a laboratóriumi vizsgálat után hiteles szakvéleménnyel igazolnák, hogy amit vettem, tényleg sütőpor, de úgy tűnt, a szerencse elpártolt mellőlem.
A fülem valósággal hozzánőtt a telefonhoz, de mindhiába: ha valaki elsőre tanúsított is némi érdeklődést, a segítő szándék azonnal elillant, ahogy vázoltam neki az ügy részleteit, és legjobb esetben is azt a tanácsot kaptam, hogy ilyen ügyben a rendőrséghez kéne fordulnom. A rendőrséghez természetesen nem fordulhattam, hiszen ők csak azt állapították volna meg, hogy a por nem kábítószer. Ügy lezárva, a minta ugrott.
Emellett volt még valami, ami nem hagyott nyugodni: amíg meg nem vizsgáltatom az anyagot, én sem tudhattam biztosan, vajon van-e a polcomon egy gramm kemény drog vagy nem. Schrödinger kokainja. Bár valószínűtlennek tűnt, hogy a kommandósok egyszer csak rám rúgják az ajtót, abból viszont már lehettek volna problémáim, ha kiderül, hogy kábítószert vittem bevizsgáltatni.
Ebben az esetben az eredményeket nem ajánlott levélben kaptam volna meg, hanem a letartóztatásomra kiküldött rendőr közölte volna velem, miután elmondta a jogaimat.
A következő napokban, miközben sikertelenül próbáltam felhajtani újabb és újabb igazságügyi szakértőket, egyre többet gondolkoztam ezen, és kezdett világossá válni, hogy csak egy módon deríthetem ki, hogy kábítószert vásároltam-e.
Soha nem használtam kokaint, de biztos voltam benne, hogy a hatása nem keverhető össze azzal, ha az ember sütőport szív fel, így egyik este, vacsora után a pénztárcámból elővettem egy kétezrest, gondosan összetekertem, majd a sárga papír tartalmának a felét kiöntöttem egy CD-tokra, és gondosan széthúzogattam a lakcímkártyámmal.
Enyhe kesernyés íz terítette be a nyálkahártyámat, amihez jellegzetes, dohos utóíz párosult. Nem tudtam hova tenni, hogy mi lehet, de valamilyen vegyszerre tippeltem. Talán mosópor – villant át az agyamon, de sok időm nem maradt ezen töprengeni, mert a szer pillanatról-pillanatra egyre jobban marta az orromat belülről, fokozatosan terjedve felfelé.
Még néhány másodperc, és az agyam izzó masszává változott. Mintha valaki egy kampót akasztott volna a homloklebenyembe, aminek a másik végét hozzákötötték egy robogó gyorsvonathoz. Lehajtott fejjel próbáltam elviselni a pokoli kínokat, miközben a szervezetem vészriadót fújt, és folyamatos könnyezéssel és tüsszögéssel próbált megszabadulni a testidegen anyagtól. Tudtam, hogy ha most kifújnám az orromat, véget vethetnék a fájdalomnak, de azt is, hogy ezzel az egész kísérletet veszélybe sodornám, ezért inkább felpattantam, és mint egy eszelős, hörögve járkáltam fel-alá a szobában, hogy megpróbáljam elterelni a figyelmemet. Ez nem segített, ezért odatántorogtam az ágy széléhez, lerogytam rá, és összeszorított szemmel vártam, hogy végre enyhüljön az elviselhetetlen érzés.
Nagyjából negyed óra után már képes voltam kinyitni mindkét szememet, és úgy tűnt, hogy valamicskét javult a helyzet. Ekkor – először és utoljára – tényleg éreztem némi eufóriát, de nem a por hatása, hanem annak az elmúlása miatt. “Ha ilyen lenne a kokain, a kolumbiai drogbárók mind a Blahán állnának sorba ingyen levesért” – morogtam, de azért egy darabig még figyeltem, hogy nem tapasztalok-e magamon valamilyen szokatlan dolgot.
Másfél óra után már teljesen biztos voltam benne, hogy amit vettem se nem kokain, se nem kábítószer – és valószínűleg nem is sütőpor.
Bár az eredmény megnyugtató volt, az alapprobléma ezzel nem oldódott meg: egy igazságügyi szakértőnek mégsem mondhattam, hogy “otthon kipróbáltam, és nem kokain”, így amikor végre kaptam egy értelmes ajánlatot a NAV szakértői intézetétől, inkább azt mondtam nekik, hogy a port egy kuruzslótól vettem a piacon “gyógyhatású készítményként”.
Újabb hónap telt el, és amíg az eredményre vártam, újra megkerestem a forrásomat, hogy megpróbáljak belőle még több részletet kihúzni az üggyel kapcsolatban. Megtudtam, hogy a sütőpor-biznisz viszonylag új keletű jelenség Budapesten, de a hálózat mára annyira kiterjedt, hogy
a VI. és VII. kerület körúttól befelé eső részein legalább száz-százötven fő foglalkozik a turisták lehúzásával.
– Jézusom! – mondtam leplezetlen megdöbbenéssel, mert ez a szám eléggé mellbe vágott. – Mit csináltak ezek a srácok, mielőtt belevágtak ebbe a dologba?
– Egy részük rablásokból élt, és vannak, akik lányokat is futtatnak… – érkezett a kicsit sem meglepő válasz.
Az igazán lehangoló egyébként nem is az volt, hogy mennyi dögkeselyű repült rá azonnal az újdonsült módszerre, hanem inkább a mögöttes jelentése: hogy a szekér megy, de nagyon. Az egy dolog, hogy Ferihegyen nem kérik el mindenkitől az agysebész-diplomáját, mielőtt belépne az országba, de mégis,
hány lobotómián átesett emberre van szükség, hogy eltartson ekkora mennyiségű csalót?
Budapest a szellemi fogyatékosok mekkája lenne? Vagy az angol legénybúcsúzók között zajlik valamiféle titkos kihívás, aminek a lényege, hogy ki tudja magát hülyébb módon átbaszatni?
A csalók kisebb csoportokban dolgoznak – folytatta az emberem, – és a bulinegyedet területekre osztották fel egymás között, mint az amerikai bandák. Ebből néha vannak is összetűzések. A bizniszben némelyik bolt biztonsági őrei is besegítenek nekik. Csak szólnak a szekusnak, ő pedig kiviszi nekik a sütőport.
Emellett a majoránnára is igen nagy a kereslet, ami a bolt küszöbén átérve varázslatos módon marihuánánává változik.
A vizsgálat eredménye március elején érkezett meg postán, de amikor felnyitottam a levelet, eléggé meglepődtem: az infravörös-spektroszkópiai, gázkromatográfiai-tömegspektrometriai, nagynyomású folyadék-kromatográffal kapcsolt tömegspektrometriális és megnáses magrezonancia spektroszkópiai módszerekkel végzett vizsgálatok szerint ugyanis a vizsgált minta prenoxdiazin-hidroklorid, némi glukopiranózzal és povidonnal egyetemben.
Azonnal világos volt, hogy a por, amit leadtam, nem kokain, viszont nem is sütőpor.
Az Országos Gyógyszerészeti Intézet adatbázisa szerint mindössze két gyógyszer van, ami ezeket a vegyületeket tartalmazza: a Rhinathiol Tusso és a Libexin, mindkettő olcsó, vény nélkül kapható köhögéscsillapító gyógyszer.
Most, hogy az igazságra fény derült, leginkább két kérdés járt a fejemben: mi akadályozza meg a rendőrséget abban, hogy lekapcsolják a srácokat, és ami ennél is fontosabb, vajon el fogok-e pusztulni eszméletlen kínok között, amiért felszívtam fél doboz köhögéscsillapító gyógyszert?
A másodikra tulajdonképpen már megkaptam a választ, hiszen hetek teltek el, mióta önként vállalkoztam a kísérleti patkány szerepére, és még mindig éltem. Emellett a Rhinathiol és a Libexin betegtájékoztatója sem említette, hogy a gyógyszernek létezne halálos dózisa. A cukorbetegek viszont rendesen ráfaraghatnak a hamis kokóra, ugyanis az egyszerre felszívott 5-10 tabletta olyan mennyiségű laktózt tartalmaz, ami elég durván kiütheti az erre érzékenyeket.
A kínkeserves élmény azonban még elég élénken élt az emlékezetemben, ezért jobbnak láttam megkérdezni Zacher Gábort is, mit gondol erről. A toxikológus válasza rövid volt és lényegre törő: “ártani nem használ”. Bár nem részletezte, hogy ez pontosan mit jelent, de feltételeztem, hogy valami olyasmit, hogy “hacsak a hülyeség nem halálos, nem lesz tőle bajod”.
Ártani nem használ. Vajon a rendőrség is ezzel a hozzáállással kezeli az utcákat elárasztó sütőpor-dílereket? Visszagondolva, hogy a három srác milyen nyugodtan, a lebukás veszélyétől a legkevésbé sem tartva szólongatta az embereket a Wesselényi utcában, úgy tűnt, nem járok messze az igazságtól, így másnap levelet írtam a BRFK-nak és az érintett önkormányzatoknak, hogy megtudjam, mit tesznek a helyzet felszámolása érdekében.
A kérdésem a VI. és VII. kerületi önkormányzatról azonnal visszapattant; bár különböző csomagolásban, de lényegében mindkét helyről azt a választ kaptam, hogy ilyen ügyekben a rendőrség az illetékes.
Egy nappal később befutott a BRFK sajtóosztályának a válasza is, ami kicsit biztatóbb volt, de részletekbe ők sem bocsátkoztak:
Az Ön által említett jelenségről a rendőrség tud, jelenleg is több hasonló esetben folyik büntetőeljárás.
– írták, ám amikor arról kérdeztem őket, hogy mik a lehetőségek, csak egy bikkfanyelven megfogalmazott, semmitmondó választ kaptam, aminek a lényege nagyjából annyi volt, hogy jogsértés esetén bárki tehet feljelentést, amihez érdemes csatolnia a bizonyítékokat is.
A helyzet jogi hátterének a tisztázása érdekében megkerestem Dr. Tran Dánielt, az ELTE ÁJK Kriminológia tanszékének doktoranduszát, aki kicsit lehűtötte a kedélyeket. Szavaiból kiderült, hogy
bár a csalók feljelentésére valóban lenne lehetőség, de a helyzet igazi 22-es csapdája a feljelentőnek. Ehhez ugyanis be kéne ismernie, hogy kokaint akart vásárolni.
Megpróbáltam elképzelni, hogyan zajlana egy ilyen jó hangulatú beszélgetés a kapitányságon:
– Jó napot, tegnap este éppen kokaint vásároltam volna az utcán, mert tudja… Na mindegy, a lényeg, hogy helyette valami szart kaptam, ami csak égeti az orromat, és be sem ütött.
– Értem. Szóval maga beismeri, hogy kokaint akart vásárolni?
– Nem. Vagyis persze, de nem ez a lényeg, hanem hogy engem átvertek, érti?
– Tehát nem vásárolt kokaint…
– Azok a szemét gazemberek azt mondták, hogy az. Húszezret fizettem érte. Itt van, nézze.
– Látom. Hadd kérdezzem meg: fogyasztott mostanában bármilyen kábítószert?
– Ez most hogy jön ide? Nem érti, hogy sérültek a jogaim?
– Persze, persze. Kérem maradjon itt egy kicsit, mindjárt visszajövök. Addig talán hívja fel az ügyvédjét, vagy valami.
Mivel semmilyen garancia nincs rá, hogy ilyen esetben a feljelentő nem válik maga is gyanúsítottá, így a feljelentési hajlandóság érthető módon alacsony – tette még hozzá a kriminológus, aki szerint precedens sem nagyon van rá, hogy valaki bevállalta volna ezt az önveszélyes mutatványt.
Ha viszont nincs feljelentés, a rendőrségnek csak nagyon korlátozott lehetőségei maradnak, hogy fellépjenek a tettesek ellen.
Szemben az USA-val, ahol a kábítószernek kinéző szerek (lookalike drugs) kereskedelmét több államban is ugyanolyan szigorúan büntetik, mintha valódi droggal seftelnél, Magyarországon a jog specifikusan nem bünteti az ilyen jellegű cselekményeket.
Kézenfekvő lenne a csalókra civil ruhás rendőröket küldeni, akik magukat vásárlónak kiadva könnyedén lebuktathatnák az elkövetőket, de erősen kérdéses, hogy a bíróságon megállna-e egy ilyen ügy. Ennek oka – ahogy Dánieltől megtudtam -, hogy Magyarországon még szakmai berkekben is komoly viták tárgya, hogy a hamis kábítószer “tárgyra alkalmatlan”-e. A jogász egy klasszikus jogi anomáliával magyarázta el, hogy ez mit jelent: ha meg akarsz ölni valakit, aki már szívrohamot kapott, az gyilkossági kísérletnek számít-e? (avagy mi van akkor, ha a zsebtolvaj üres zsebbe nyúl?)
A másik lehetőség az lehetne, ha az utcai árusok egyszerűen megunnák, hogy minden egyes lebukás után napokat töltenek a rendőrségi őrszobán, de a jelenlegi szabályok mellett ez sem tűnik kivitelezhetőnek: ahogy egy nyomozó ismerősöm magyarázatából kiderült, nagyobb mennyiségű kábítószergyanús anyag lefoglalása esetén már a gyanúsítás előtt elkészül az előzetes szakértői vélemény, így a csalók néhány órán belül újra az utcán lehetnek. Ez pedig nyilvánvalóan nem okoz annyi kellemetlenséget, ami miatt megérné lemondani a zsíros üzletről.
Pedig valaminek történnie kell, mert a belvárosban mostanra pattanásig feszült a helyzet: a pitiáner csalók ott tanyáznak szinte az összes hely előtt, erőszakosan szólítják le a vendégeket, és ha jönnek a zsernyákok, egyszerűen beszaladnak valamelyik helyre, amíg újra tiszta nem lesz a levegő, amivel a helyi boltosokat és kocsmatulajdonosokat is az őrületbe kergetik. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy néhány hete az egyik wesselényi utcai kocsma tulaja megunta a rendőrség töketlenkedését, és gázpisztollyal rálőtt a bejárat előtt boltoló csoportra. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért csinálta, csak annyit mondott: elfogyott a türelme.